A japánokban nem lehet csalódni! - szerintem ha lenne hasonló intézményük még a világvégétől két sarokra is hoznák azt a fajta színvonalat, ami egyszerre megnyugatató a szemnek, a fülnek és a léleknek is, valamint általában az ember egész létezésére jó hatást gyakorol. Mutatnak történelmet, hagyományt, művészetet, életfelfogást (SUSHIT!) és mindezt egy nagyon kiegyensúlyozott, harmónikus, egyszerű mégis nagyszerű köntösben. Pont olyan amilyet én szeretek és amira vágyhatok egy megint havas és szürke vasárnap.
A Japán Alapítvány tudja mit csinál, hát persze hogy tudja! hiszen Japán!. Informatív, interaktív, képes bevonni minden korosztályt és nemzetet blabla- de amiért szerintem nagyszerű - képes egy nagyon távoli, nagyon egzotikus világot az ember köré varázsolni, úgy hogy ha nem is értheti meg a gésák vagy szamurájok
világát, de tiszteletet és kíváncsiságot ébreszt az egész kultúrájuk iránt.
Nekem az a rész tetszett a legjobban amikor a történet és egyben a kiállítás végére érve, végre szembesülhetett a látogató a halott roninokkal - a falról fekete átlátszó anyagok lógtak amiben kicsit sötétebb árnyalatban látszottak a harcosok - persze jó nagyban, kicsit lebegtek és ettől olyan volt mintha tényleg szellemek lennének.
A kiállítás amit én láttam a 47 ronin legendáját meséli el - többek között Hiroshige (az egyik nagy kedvencem, szerintem mindenki látta már legalább egy képét) képeinek segítségével.
A TÖRTÉNET
(a Jobbik kerepesi alapszervezetének oldalát dobta ki előszöra google ahol megvolt a story egybenXD)
"A 47 ronin (gazdátlan szamuráj) történetét Japánban minden iskolás gyerek ismeri, az esetet számos irodalmi műben, színpadon feldolgozták.
A történet előzménye, hogy 1701 telén Aszano nagyúr birtoka képviseletében a fővárosba látogatott. A sogun udvarában Kira, aki udvari szertartásmester és a sogun jobb keze volt, kenőpénzt követelt Aszano nagyúrtól, amit az megtagadott. Kira nem akart példát arra, hogy az udvarba látogató nagyurak megtagadják a fizetést, ezért Aszano leghatározottabb tiltakozásának sem engedve követelte a pénzt.
Miután Aszano nagyurat sem fenyegetéssel, sem hízelgéssel nem sikerült eltérítenie a szándékától, az utolsó eszközhöz folyamodva sértegetni kezdte.
- Ha ez a pénz valóban olyan sok neked, akkor más módon is eleget tehetsz nekem. Hallottam, hogy van egy csinos feleséged, telt keblű, tejfehér a combja, és...
De a mondatot már nem tudta befejezni, mert Aszano nagyúr lesújtott a kardjával. A csapás nem volt halálos, csak megsebesítette Kira arcát. Viszont a rendelkezések értelmében, aki a palota falain belül kihúzza a kardját, azt halállal kell büntetni.
Aszano nagyúrra is ez a sors várt. Halála után összes vagyonát elkobozták, feleségét száműzték, hűséges szamurájait törölték a hivatalos névsorból, így roninokká váltak.
A nagyúr halála után fő hűbérese, Ojsi, aki látszólag elfogadta a sogun rendelkezéseit, titokban felkereste ura sírját és fogadalmat tett, hogy megöli Kirát, helyreállítva ezzel a nagyúr és családja becsületét.
Kirát a kastély falain belül erős testőrség védte, így nem lehetett közvetlenül megtámadni.
Eltelt két év, és Kira elkezdett bátrabban mozogni, majd visszatért a saját házába. Ezt a házat hatvan ember őrizte éjjel-nappal.
Közben Ojsiék teljes pontossággal kidolgozták a tervet, majd amikor az akció időpontja közeledett, Ojsi elvált feleségétől, hogy az ne kerüljön Aszano feleségének sorsára.
Az utolsó titkos megbeszélésen Aszano nagyúr testőrségéből 47-en maradtak, akik vérrel írták alá esküjüket Kira halálára.
1703. december 14-én, pontosan két évvel azután, hogy a nagyúr meghalt, Ojsi a sírhoz ment, és ezekkel a szavakkal fordult urához: Az út, amelyre léptünk, az Ön iránti kötelességünk tiszteletteljes útja, mert Önt nagy igazságtalanság érte. Mi lehet szebb az életben, mint elébe menni a harcnak?
A támadást a tervek szerint hajtották végre. A házat minden oldalról egyszerre rohamozták meg, és Kira legtöbb testőrét elsőre lekaszabolták.
Kira a ház végébe bújva, gyáván várta az eseményeket. Ojsi parancsára a harcosok nem nyúlhattak hozzá, ő akart végezni vele. Hamarosan szemben álltak egymással. Mindkettőjük jó vívó volt, de Kira a palotában puhánnyá vált. Néhány összecsapás után zihálni kezdett és már nem tudott teljes erővel küzdeni. Utolsó erejével még Aszano nagyurat szidta: - Aszano, te disznó! – és a földre köpött.
Ojsi nyugodt mozdulattal, biztos kézzel csapta le Kira fejét.
A véres tetemet egy kimonóba csavarták, majd elindultak Aszano nagyúr sírjához. A templomnál a tetemet egy kútnál megmosták, és uruk sírja elé helyezték.
Az eset nagy tömegszimpátiát váltott ki, ezért a résztvevőket – bár roninok voltak – nem közönséges módon végezték ki, hanem a harcosokhoz méltó rituális öngyilkosságot, a hara-kirit választhatták. Ojsi alig akarta elhinni, hogy társaival igazi szamurájként halhat meg.
Tetemeiket uruk mellé, a Szengakudzsi templomba helyezték, amelynek falánál a síremlékeik most is láthatóak, emlékül az utókor számára, hiszen „Az ember addig van, ameddig élete tart, de hírneve örök lehet”.
A mi 47 harcosunk már bent van Kira házában..."
KÉPEK: ( fotózni lehetett, de nem vakuval, félhomály is volt - de ami megtetszett azt próbáltam szépen - a végén én is szerepelek kettőn)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése